Szkeptikus voltam, amikor először hallottam arról, hogy valaki fine dining-gal próbálkozik Debrecenben. Hogyan és miért? Van-e erre igény? Egyáltalán ki lesz a stáb? És persze az is érdekelt, ki az a bátor és jó ízlésű ember, aki bele mer vágni ilyen horderejű vállakozásba.
Sokáig nem kellett várnom a válaszokra, a Nővéremék elvittek minket, így volt szerencsém magam kipróbálni és végig enni amit lehet.
Az étterem maga már első ránézésre kitűnik a debreceni főutcán, közel a Nagytemplomhoz. Tiszta, letisztult forma és elegáns egyszerűség ami a sétáló kíváncsiskodót megragadja. Semmi túlzás, semmi extravagancia. Kívűl fehérrel terített elegáns asztalok, belépve tágas tér, fény, óriási borválaszték fogad. A teríték kifogástalan, a kiszolgálás szintén. Fekete egyenruhás személyzet jó modorral párosítva.
Asztalt előre foglaltunk, hiszen gyermekekkel érkeztünk. Erre nem árt jó előre felkészíteni egy ilyen éttermet. Szerencsére azonban nem riadtak meg, sőt! Színes ceruzát, kifestőt hoztak a kicsiknek, így türemesen megvárták, amíg a tányérjukra kerül valami. Ezzel viszont az étterem elérte azt, hogy már a legelején a szívembe zártam őket, és még nem is ettem semmit....
Az étlap nagyon impresszív, a legtöbb étel leginkább a magyaros ízvilágra emlékeztetett modern köntösben. Kuriózum! Nagyon rövid tanakodás után az ízelítő menüre esett a választásunk. Elvégre mindenre kíváncsi voltam!
Először házi kenyér érkezett finom vajjal, fehér és aszalt paradicsomos változatban. A fiaim már ettől kezdtek jóllakni.
A kenyeret Amuse bouche követte, vagyis spenótos túrógombóc mandulabundában sós-karamellás öntettel. A tálalás szemet gyönyörködtető volt, az ízkavalkád még inkább. A gombócok tetején tálalt hagymacsírák tovább emelték az egyébként is érdekes kombináció értékét.
Ezután érkezett a grillezett libamáj pirított kalácson baracktextúrákkal. Nos, ettem már libamájat néhány helyen, de ez is felvette a versenyt az eddigiekkel. Kívűl aranybarnára sült máj feküdt egy kiválóan megpirított kalácson, és ahogyan alá csempészték a különböző barack ízeket, az egészen kiválóra sikerült. Ha egyetlen kivetnivalót kellene mondanom, talán az az lenne, hogy a libamájat én személy szerint egyetlen gondolattal tovább sütöttem volna, de ez természetesen ízlés kérdése, valaki így szereti, mások úgy.
Közben a gyerekeink is kaptak éhségcsillapítót: rántott csirkemellet sült krumplival. De a sült krumpli szerencsére nem zsákban és fagyasztva érkezett, hanem frissen vágott hasábburgonya formában. És a csirke is olyan volt, amilyennek az ember megálmodja: ropogós arany bunda, belül vajpuha fehér husi.
És ezek után elérkeztünk a halhoz: süllőfilé modern tökfőzelékkel füstölt fekete kagylóval, édeskömyénypürével. Úgy éreztem, itt a szakácsnak be kell vetni minden tudását: elvégre a tököt nem szeretem, a halat viszont nagyon, a pürékkel pedig hadilábon állok, de leginkább hanyagolom őket.
A chef viszont kitett magáért: a süllő egyenesen a Tiszából érkezett a konyhába, a füstölt kagyló egy kicsit messzebbről, de amit a tökkkel alkotott az páratlanná tette az egészet: juliennre vágott tök nagyon jó textúrával. Ropogósan friss volt. Valószínűleg ha ilyen lenne a tökfőzelékben is, azt is visszavenném a családi étlapra. Egyedül az édesköménypüré lett nekem édesebb a kívánatosnál, cserébe a kanyargós Tisza laza homokdűnéit idézte a tálaláskor, ami igazán eredeti látvány volt, a "partra vetett" aranysárga süllő a folyóparti kis halvendéglők hangulatát hozta az asztalra, összességében ez a fogás levett a lábamról.
Sorbet-nak erdei gyümölcsös érkezett, szintén kifogástalanul.
Főfogásnak két lehetőség kínálkozott, de természetesen mindkettőt kipróbáltuk.
Charolais érlelt bélszín, glaszírozott borjú bríz, szarvasgombás burgonyahabbal, marinált salottával
Az első falat után felmerült bennem a kérdés, vajon hol érlelik ezt a marhát. Később kiderült, ott helyben.
A burgonyapüré finoman visszafogottan szarvasgombás volt, de nagyon krémes és gazdag. A salotta szintén remek volt, és nagyon passzolt az egészhez.
Rozé kacsamell, sült burgonyával, petrezselyempürével, friss szederrel
Ebből a fogásból a sült burgonya kerekedett felejthetetlenre. Nagyszerű textúra, nem is igazán udom hogyan követték el. A kacsát én egy leheletnyivel rozébban kedvelem, de így is finom volt, a szeder pedig harmonikusan körbeölelte az egész fogást.
Nektarinos máglyarakás, dió fagylalttal
A máglyarakás valahogyan kislánykorom emléke, mostanában nem nagyon volt hozzá szerencsém. De ez a desszert tökéletesen átváltoztatta a máglyarakás eredeti filozófiáját. A sodó ízlett benne legjobban, de az egész nagyon egységes volt, és kerek befejezést adott az egész estének.
Volt szerencsém megismerni a séfet, Pataky Péter személyében, és betekinteni a konyhájába is. Péter külföldön dolgozott és azzal a céllal jött haza, hogy a tanultakat itthon kamatoztassa. Filozófiája az, hogy szezonális alapanyagokból főz, de a hagyományos ízvilágot új ruhába csomagolja.
Májusban nyitották meg az éttermet, és egyre többen keresik fel őket. Véleményem szerint már óriási szükség volt rájuk, színt visznek a cívís város étkezési szokásaiba és hadat üzennek a fatányéros, lelógó rántotthús filozófiának. Látványos sikerrel!
Sok sikert kívánok mindehhez!
Ezután érkezett a grillezett libamáj pirított kalácson baracktextúrákkal. Nos, ettem már libamájat néhány helyen, de ez is felvette a versenyt az eddigiekkel. Kívűl aranybarnára sült máj feküdt egy kiválóan megpirított kalácson, és ahogyan alá csempészték a különböző barack ízeket, az egészen kiválóra sikerült. Ha egyetlen kivetnivalót kellene mondanom, talán az az lenne, hogy a libamájat én személy szerint egyetlen gondolattal tovább sütöttem volna, de ez természetesen ízlés kérdése, valaki így szereti, mások úgy.
Közben a gyerekeink is kaptak éhségcsillapítót: rántott csirkemellet sült krumplival. De a sült krumpli szerencsére nem zsákban és fagyasztva érkezett, hanem frissen vágott hasábburgonya formában. És a csirke is olyan volt, amilyennek az ember megálmodja: ropogós arany bunda, belül vajpuha fehér husi.
És ezek után elérkeztünk a halhoz: süllőfilé modern tökfőzelékkel füstölt fekete kagylóval, édeskömyénypürével. Úgy éreztem, itt a szakácsnak be kell vetni minden tudását: elvégre a tököt nem szeretem, a halat viszont nagyon, a pürékkel pedig hadilábon állok, de leginkább hanyagolom őket.
A chef viszont kitett magáért: a süllő egyenesen a Tiszából érkezett a konyhába, a füstölt kagyló egy kicsit messzebbről, de amit a tökkkel alkotott az páratlanná tette az egészet: juliennre vágott tök nagyon jó textúrával. Ropogósan friss volt. Valószínűleg ha ilyen lenne a tökfőzelékben is, azt is visszavenném a családi étlapra. Egyedül az édesköménypüré lett nekem édesebb a kívánatosnál, cserébe a kanyargós Tisza laza homokdűnéit idézte a tálaláskor, ami igazán eredeti látvány volt, a "partra vetett" aranysárga süllő a folyóparti kis halvendéglők hangulatát hozta az asztalra, összességében ez a fogás levett a lábamról.
Sorbet-nak erdei gyümölcsös érkezett, szintén kifogástalanul.
Főfogásnak két lehetőség kínálkozott, de természetesen mindkettőt kipróbáltuk.
Charolais érlelt bélszín, glaszírozott borjú bríz, szarvasgombás burgonyahabbal, marinált salottával
Az első falat után felmerült bennem a kérdés, vajon hol érlelik ezt a marhát. Később kiderült, ott helyben.
A burgonyapüré finoman visszafogottan szarvasgombás volt, de nagyon krémes és gazdag. A salotta szintén remek volt, és nagyon passzolt az egészhez.
Rozé kacsamell, sült burgonyával, petrezselyempürével, friss szederrel
Ebből a fogásból a sült burgonya kerekedett felejthetetlenre. Nagyszerű textúra, nem is igazán udom hogyan követték el. A kacsát én egy leheletnyivel rozébban kedvelem, de így is finom volt, a szeder pedig harmonikusan körbeölelte az egész fogást.
Nektarinos máglyarakás, dió fagylalttal
A máglyarakás valahogyan kislánykorom emléke, mostanában nem nagyon volt hozzá szerencsém. De ez a desszert tökéletesen átváltoztatta a máglyarakás eredeti filozófiáját. A sodó ízlett benne legjobban, de az egész nagyon egységes volt, és kerek befejezést adott az egész estének.
Volt szerencsém megismerni a séfet, Pataky Péter személyében, és betekinteni a konyhájába is. Péter külföldön dolgozott és azzal a céllal jött haza, hogy a tanultakat itthon kamatoztassa. Filozófiája az, hogy szezonális alapanyagokból főz, de a hagyományos ízvilágot új ruhába csomagolja.
Májusban nyitották meg az éttermet, és egyre többen keresik fel őket. Véleményem szerint már óriási szükség volt rájuk, színt visznek a cívís város étkezési szokásaiba és hadat üzennek a fatányéros, lelógó rántotthús filozófiának. Látványos sikerrel!
Eddig is volt már számos ok arra, hogy az ember Debrecenbe látogasson: a Virágfesztivál, a debreceni Nagytemplom, a LOKI, az Agrár-Expo, stb ezek után azonban az IKON is a debreceni "látványosságok" közé férkőzte be magát. Péter kreativitása az ízelítő menüben kiválóan megmutatkozott, és az étlapon szerepelt még számos, kíváncsiságomat felkeltő fogás, mint például a Sült paprikás rizottó vagy a Fehérborban párolt nyúl, brokkolival és kéksajttal töltött házi tésztával, sárgarépával.
Remélem a csapat lelkesedése és jó ízlése megmarad és egyre több vendég látogat el hozzájuk, hogy kipróbálják a fine dining-ban rejlő kreativitást. Ezzel együtt pedig véghezviszik azt a küldetést, ami ma vidéken nem kis feladat: megértetik az emberekkel, hogy az evés nem csupán a mennyiségről, sokkal inkább a felhasznált és elfogyasztott alapanyagok minőségéről szól.
Remek és nyálcsorgató a beszámolód! Ezek után én is kedvet kaptam az IKON-hoz és remélem szépen megy majd a szekerük, jövőre pedig mi is letesztelhetjük!
VálaszTörlésremek beszámoló, isteni fotók!
VálaszTörlés